Bajori rémálmok

Minden ellenállás hasztalan!

Abarn Knel mint mindig, most is korán kelt, hogy megetethesse a jószágait. Persze nem csak ezért. Jó érzés volt hajnalban, teljesen egyedül lenni a házban. Felesége és lányai még aludtak, négy kilométeres körzeten belül csak az ő tanyája volt. Szokásához híven, kávéját a teraszon iszogatva végignézte a napfelkeltét, majd magára öltötte nappali ruháját és megetette az állatokat.

A Déli Tartományban talán ő volt a leggazdagabb farmer, hisz nem sokan büszkélkedhettek ekkora birtokkal. Persze az irigykedők azt már nem veszik figyelembe, hogy a megtermelt javak több mint 60%-át a cardassiaiaknak kell adnia. Ők csak a területet látják, mint a szomszédjuk, Lobarn Kiledon.

De Abarn nem törődött velük, nem érdemelték meg. Neki csak családja számított. Miután végzett az állatok megetetésével, visszament a házba és elkészített egy újabb pohár kávét. Kézbe véve visszament hálószobájukba, majd letéve az éjjeli szekrényre, lefeküdt az ágyra.

Mélyen alvó felesége csak azt észlelte, hogy Abarn vastag keze a hasára csúszik, és ritmikusan zongorázni kezd rajta. Persze Kial épp ezen a ponton volt a legcsiklandósabb, úgyhogy a hatás egy sikkantás, egy ugrás és Abarn véletlen arculcsapása volt.

-          Jaj, bocsáss meg. – ült fel Kial, arcán sajnálkozó kifejezéssel.

-          Semmi baj… – dörzsölgette az orrát – Ezzel is megtanítottál valamire.

-          Mire?

-          Ne csiklandozzalak, ha alszol. – mosolyodott el kedvesen Abarn, aztán egyetlen mozdulattal felnyalábolta a poharat, majd átnyújtotta feleségének.

-          Köszi. – kortyolt bele a kávéba Kial.

Abarn felállt, és kiment a hálóból. A nő pontosan tudta, hogy lányait megy felébreszteni. Sietnie kell, ha még reggelit is akar csinálni. Gyorsan kikászálódott az ágyból, felöltözött és átment a konyhába. Mivel nem négyfogásos reggelit készített, ezért mire lányai előbújtak, már készen is volt. Mind a négyen leültek és elfogyasztották az élelmet.

A reggel általában mindig csendes a Knel házban, hisz majdnem minden ugyanúgy történik. Még a reggeli veszekedés is megszokott, ami Niam és Ti’ha között bonyolódik le a zuhanyozási jogokért. Természetesen mindig az anyjuk dönti el a vitát azon egyszerű ítélettel, hogy:

-          Tegnap Niam zuhanyzott először, ma te jössz Ti’ha.

Azzal Ti’ha egy nyelv öltés keretében – mintha nem is lenne tizennyolc éves – magára zárta a zuhanyzó ajtaját. Mint minden reggel, a lányok tisztálkodása két órába telik, úgyhogy Abarn úgy döntött kimegy a földre ellenőrzésre.

Az ajtón kilépve azonban Lobarnnal, a szomszéd föld tulajdonosával találta szemközt magát. A férfi önelégült vigyorral bámult rá, mintha ez a reggel különösen jó lenne a számára.

-          Jó reggelt szomszéd. Hogy s mint? – kérdezte mézes-mázasan.

-          Jól, köszönöm. Mi szél hozta?

Persze e költői szerű beszélgetés csak a kölcsönös utálat elrejtésére szolgált. Abarn mögött a konyhából kilépve Kial is megpillantotta a közutálatnak örvendő szomszédot, de nem törődve vele férje mellé lépett.

-          Jó reggelt Lobarn. – üdvözölte.

-          Hasonlókat. – hajtott fejet úriember módjára.

Abarn nagyon jól tudta, hogy Lobarn minden vágya a felesége elcsábítása. Azonban ahhoz mindkettőjüket meg kéne ölnie, de legfőképpen őt. Mert Abarn nem hagyná, hogy az előtte álló cardassiai seggnyaló Kialhoz nyúljon.

-          Minek köszönhetjük a látogatását? – kérdezte Kial kedvesen.

Még mielőtt Lobarn megszólalhatott volna, egy cardassiai komp landolt a ház előtt. Abarn és felesége kérdően tekingetett hol a járműre, hol az önelégülten vigyorgó Lobarnra.

A kompból öt cardassiai szállt ki. Mindegyik jellegzetes páncélt viselt, s mindegyik fézerpuskát szorongatott. Lekicsinylően néztek végig a házon, majd hasonlóan meredtek rá Abarnra is. A legelöl álló valamit mondhatott a mögötte állónak, mert az egy másik társával egyetemben a kompnál maradt, míg hárman hatalmas léptekkel a teraszra siettek.

-          Ön Abarn Knel? – kérdezte udvariatlan, szinte kihívó hangon.

-          Én vagyok. – húzta ki magát Abarn. Gyűlölte a cardassiaiakat, s ezt ki is mutatta.

-          Gol Dukat parancsára el kell koboznom minden ingó és ingatlan vagyonát.

Abarn és Kial lélegzete elakadt, szívük kihagyott egy taktust. A félelem, a döbbenet és a düh szabálytalanul váltakoztak lelkükben.

-          Miért? – nyögte ki nagy nehezen Kial.

-          Egy névtelene bejelntés alapján, maga kibújt az adófizetés alól. – válaszolt érzelemmentesen a cardassiai katona – Tíz percük van, hogy elhagyják a földet.

Névtelen bejelntés? Ki volt az? Formálódtak e gondolatok férj és feleség fejében egyaránt. Abarn azonban sejtette ki volt. Ha szemei ölni tudtak volna, Lobarn molekuláira szakadt volna.

-          Te voltál az! – jelentette ki meggyőződve igazáról. Minden oka meg is volt. – Igaz? Te rohadék!

Lobarnnak megijedni sem volt ideje. Abarn a másodperc ezred része alatt megragadta a nyakát, a földre taszította, s miközben fojtogatta bevitt két jobb horgot. A harmadikat már nem sikerült, mert a cardassiaiak megragadták és lecibálták Lobarnról.

Abarn teljesen elvesztette a fejét, de arra azért ügyelt, nehogy megüsse a cardassiaiakat, vagy egy rossz szót is szóljon rájuk. Ehelyett kígyót, békát szórt szomszédjára, rúgkapált, hogy kiszabaduljon a nála testesebb katonák fogásából.

Eközben Kial zokogni kezdett. A félelemtől a földre rogyott és csak könyörögni tudott a Prófétákhoz, hogy kíméljék meg őket.

-          Látja? – szörcsögte Lobarn, kiütött fogai helyén vér csordogált – Ez a reakció is csak az bizonyítja, hogy a bejelntőnek igaza volt. – állt fel.

-          Csak kerülj a kezeim közé, majd én megmutatom neked mi az a reakció! – üvöltötte Abarn.

Ekkor jelent meg Niam az ajtóban. Tizenhárom éves feje nem értette, mi folyik a teraszon, bár a cardassiaiakat felismerte. Tudta, ez semmi jót nem jelent. Meglátta földön gubbasztó anyját, kinek könnyei úgy potyogtak, mint a zuhatag. Odarohant hát hozzá, leguggolt mellé és forrón átölelte, annyi szeretettel, amennyi csak tőle tellett.

-          Vigyék innen. – adta parancsba embereinek a tiszt, majd intett a kompnál posztoló másik két katonának, hogy ők is segítsenek a kilakoltatásban.

A két cardassiai alig bírt a feldühödött Abarnnal. Percekbe tellett elvonszolni a ház és a komp közti területig. Ezalatt a másik két katona elérte a teraszt, felráncigálták a földről Kialt és Niamot, majd durván járművük felé hurcolták őket. Közben a tiszt is visszatért a házból, vállán a meztelen Ti’haval. Szegény lányt a zuhany alól rángatta ki, s még azt sem hagyta, hogy felöltözzön.

Abarnnak ennyi bőven elég volt az önuralom elvesztésére. Minden erejét összeszedve kitépte magát a cardassiaiak szorításából, gyors mozdulattal leütötte őket, majd a tiszt felé lódult. Mire az hozzáférhetett volna fegyveréhez, a bajori már a földre is lökte, híres jobbhorgával pedig elsötétítette előtte a világot.

Abarn azonban még mindig nem állt meg. A földről felállva a lábon maradt katonák felé iramodott. Hála lányának és feleségének, őket még könnyebben intézte el, mint az előző hármat.

Aztán a földre terítette egy alacsony fokozatra állított fézernyaláb. Lobarn kacaja suhant végig a hajnali levegőn.

-          Lám, lám. Egyetlen bajori földmunkás legyőz öt cardassiai katonát. – mondta a teraszról lefelé jövet – Ez elég… szörnyű. – egyetlen pillantást vetett a felegyenesedő Abarnra, aki kis híján neki ugrott. Ám Lobarn elég eszes volt ahhoz, hogy az immár romboló fokozatra állított fézerpisztolyt Kialra fogja.

-          Fogja be a száját Lobarn! – kiáltotta a feltápászkodó tiszt – Készületlenül ért a támadása.

-          Miért, fáj az igazság? Fogadok, hogy Abarn simán megverné akkor is, ha maga fel lenne készülve.

-          Álom a fogadást. – emelte meg az állát a tiszt.

A Knel család döbbenten pislogott Lobarnról a cardassiaira. El sem hitték, hogy Abarnról úgy beszélnek, mintha csak egy fogadási tárgy lenne.

-          Én viszont nem fogadom el! – vágott közbe határozottan Abarn.

-          Akkor megölöm a lányát. – fordította fézerét a földön fekvő Ti’hara – Választhat… vagy kiáll velem, és ha győz, megtarthatja a földjét. Ha nem áll ki, meghal a lánya.

-          Rendben van. – nem is tehetett volna másképp.

-          Ne! – kiáltotta családja egyszerre, de Abarn már az előtte álló harcra koncentrált, amiben családja, földje és az élete a tét. Mintha egy rémálomba csöppent volna.

A cardassiai eldobta fézerpuskáját, majd egy méretes kést húzott elő. Intett egyik emberének, hogy adja oda a fegyverét a bajorinak. Mihelyst mindketten felkészültek a harc elkezdődött.

Ám hogyan lehetne harcnak nevezni egy ilyen egyenlőtlen küzdelmet? Hiába Abarn földműveléssel szerzett ereje, a ragadozókra és tolvajokra való vadászat közbe élesedett reflexek, akkor sem vehette fel a küzdelmet egy képzett, sok csatát megjárt cardassiai tiszttel.

Abarn előre döfött, ez végzetes hiba volt. A cardassiai könnyedén félresöpörte a bajori kezét, kicsavarta, majd egy pördüléssel a háta mögött termet és kését Abarn lapockái közé szúrta.

Abarn Knel utoljára felesége és lányai sikolyát hallotta. Nem érezte, ahogy a földre zuhan, sem a fájdalmat, amit a kés idézett elő. Ez mind eltörpült amellett az egyszerű kívánság mellett, hogy had láthassa még egyszer utoljára hőn szeretett családját. E kívánság azonban sohasem teljesülhetett, ugyanis Abarn Knel családjának háttal halt meg.

A sikolyt, ami Kialból, Niamból és Ti’haból tört ki, még a Próféták is hallották. A cardassiaiak tapsviharban törtek ki, Lobarn kárörvendően nevetett. Végül csak a bánat maradt, a sírás, ami egy kis, megcsonkított család felöl áramlott.

Lobarn a cardassiai tiszthez lépett.

-          Nyertem. – jegyezte meg a tiszt.

-          Tehát magáé a földem. – vonta le a következtetést Lobarn – Se baj, Gol Dukat már amúgy is adott egy jobban fizető munkát.

-          Mégis mit? – vonta fel a szemöldökét a tiszt.

-          A Földhivatal igazgatója leszek. – vigyorodott el – Csekély jutalom, amiért segítettem elkapni néhány ellenállót. – Abarn családjára pillantott – Ja, majdnem elfelejtettem. – erszényéből elővett egy kicsi zsákot – Ezt adja oda Dukatnak… megvásárlom őket. – nyomta a tiszt kezébe a pénzt.

-          Rendben van. – vágta zsebre a zsákot a cardassiai – De el kell innen vinnünk őket. Ez a föld már a cardassiai hadvezetés tulajdona.

-          De előbb még szeretném alaposabban szemügyre venni, mit vettem. – azzal megragadta Ti’ha kezét és beráncigálta a házba.

Anyja megpróbálta megakadályozni, megpróbált utánuk eredni, de a cardassiaiak erősebbek voltak nála. Ahogy Niamnál is.

Lobarn nem bajlódott azzal, hogy elráncigálja a hevesen tiltakozó lányt valamelyik szobáig. Betért az útba eső konyhába és a konyhaasztalra lökte a meztelen Ti’hat. Még nem jött rá, hogy hibát követett el.

Ti’ha megragadta az asztalon lévő kést, majd Lobarn arcába vágta. A penge végigsértette az arcát, míg a hegye egyenesen a szemgolyójába állt. Vér spriccelt a lány meztelen testére, aki mit sem törődve ezzel ágyékon rúgta a vinnyogó férfit, majd egy székkel a hátára csapott. Lobarn ájultan esett össze.

Ti’ha lihegett a testén végigfutó enyhe örömtől, majd meghallotta a cardassiaiak kemény lépteit, ami félelmet zúdított szét benne. Nem törődve azzal, hogy meztelen, hogy bosszút akar állni apja halálán, hogy meg akarja menteni anyját és húgát, kiszaladt a hátsó ajtón, végigrohant a mezőn, majd eltűnt az erdőben.

Jó nap ez a halálra!

Ti’ha Knel elég idős volt már ahhoz, hogy fegyvert ragadjon és harcoljon a hazáját megtámadó cardassiai sereg ellen. De ahhoz még túl fiatal volt, hogy megvédje családját a pusztulástól.

Apját egy cardassiai ölte meg fogadásból. Fogadott egy bajorival, hogy le tudja győzni. Ti’ha azóta sem tudja hol van az a bajori, de ha egyszer megtalálja, biztos megöli.

Anyját és húgát szintén ez az ember rabolta el, aki lepaktált a cardassiaiakkal. Őt is el akarta vinni, de Ti’ha nem hagyta magát. Egy konyhakést vágott az arcába, ami kiszúrta egyik szemét. Aztán elmenekült, majd csatlakozott az ellenállókhoz.

Most ők alkották a családját, a barátait. Ők megértették, befogadták és felnevelték. Első családja elvesztése óta öt év telt el. Ti’ha Knel most huszonhárom éves. Szíve tele gyűlölettel, ereje teljében, felkészülve a halálra, a gyilkolásra készen állt a harcra, ami már öt éve a része volt.

És bár szomorú, de szerette ezt az életet. Szerette lemészárolni a cardassiaiakat, felrobbantani a létesítményeiket. Nem csoda, hisz öt éve a harc az élete.

Leguggolt az alig tizenöt éves Tal mellé, aki a sziklapárkány rejtekéből kémlelte a hegy lábánál felállított cardassiai helyőrséget. A fiú most annyi idős, mint Ti’ha, amikor csatlakozott az ellenállókhoz. De e gyermek valójában már itt született. Egy ellenálló pár fia volt. Az ő vérében talán még jobban ott volt a harc, mint Ti’ha ereiben.

-          Mi a helyzet? – kérdezte Ti’ha.

-          Három pár cardi járőrözik a tábor körül. Mindegyiknél egy-egy fézerpuska. Szabvány mozgásérzékelők az épületek közt, néhány kamera… és persze az elektromos kerítés. – válaszolt az akciót vezető Tal – Nem lesz könnyű.

-          Sose könnyű felébredni egy rémálomból. – vetette oda Ti’ha.

Tal egyetértően meredt Ti’hara. Csodálta a lányt, még ha néha túlzottan el is ragadja a harc heve. Mindig lehetett rá számítani, akár csatában, akár másban. Lehetett vele beszélni, nevetni, veszekedni, de sose vesztette még el a fejét. Ez pedig csoda, azok után, amin keresztül ment.

-          Sose. – fordult vissza a helyőrséghez Tal – A többiek a helyükön vannak?

-          Csak a jelre várnak. – vágta rá Ti’ha.

-          Akkor hát rajta. – azzal felemelkedett a talajról és elindult lefelé a sziklákon.

Ti’ha egy percig még nézte, ahogy Tal magabiztosan, teljesen halkan lemászik a sziklákon. Bár fiatal volt, mégis öregebb, mint a legtöbb ellenálló. Gyerek volt még, de még a legöregebbek is hallgattak a szavára.

Mire Ti’ha gondolatainak végére ért, Tal már el is tűnt a tábor árnyékában. Szerencsés egy nap ez a mai. Gondolta Ti’ha. A csillagok és holdak fényeit felhők takarták, így a teljes sötétség jótékony leple alatt foghattak hozzá az akcióhoz, melynek célja a tábor lerombolása, a cardassiaiak legyilkolása, valamint a fegyverek és ellátmány megszerzése.

Ti’ha is fölállt, majd egy apró szerkezettel vékony, kék fénypontot villantott a szembe lévő hegyorom felé. Bár nem érkezett semmilyen visszajelzés Ti’ha tudta, hogy az embereik elindultak a tábor felé. Így hát ő is elindult.

A nehéz fézerpuskával a vállán is hangtalanul araszolt lefelé. Közben vére már pezsgett a hévtől, ami egész testén végigjárt. Aztán, éppen abban a pillanatban, amikor leért a sziklákról, hatalmas robbanás rázta meg a völgyet. Tal kiiktatta a kerítést.

Felcsendültek a szirénák, a fézerek jellegzetes hangjai. Fézerívek világították meg a tájat, harci kiáltások, és halálhörgés töltötte meg a levegőt.

Ti’ha gyilkosan kiáltott fel s rohanni kezdett a tábor felé. Az előtte álló két őr csak meglepetten pislogtak, amikor a felajzott lány egy-egy lövése a mellkasukba csapódott. Nem is törődve az összeeső testekkel tovább rohant, mint egy megvadult ragadozó. Átvetette magát a kidőlt kerítés fölött, röptében végzett három újabb cardassiaival, aztán keményen a vállára zuhant.

Körülötte teljes volt a káosz. Mindenfelé cardassiai katonák rohantak, hogy célpontot, fedezéket vagy fegyvert találjanak. Néhányuk még talán menekülni is megpróbált. Mind hiába. Húsz bajori ellenálló csapott le rájuk teljesen váratlanul. Semmi esélyük sem volt.

Ti’ha felállt, s a mögötte lévő komp mögé húzódva tüzet nyitott a cardassiaiakra. Egyből leszedett kettőt, majd újabb hármat, mire azok viszonozták a tüzet. A viszonzás azonban egyszerre öt irányból érkezett, így vissza kellett bújni a komp mögé. Gyorsan összeszámolta, eddig hány cardival végzett. Tízzel, azaz a helyőrség harminc tagjából még maximum húsz személy él. De mivel itt van Tal és még tizennyolc másik ellenálló is, valószínűleg már csak néhányan lehetnek.

A fézerek elcsitultak, ami csak egyet jelenthetett: győztek. Újból. Ti’ha felállt és kilépett a komp mögül. Mindenütt cardassiai hullák hevertek, néhol bajorit is látott. De ők voltak kevesebben.

Hirtelen Tal lépett elé, megkönnyebbült vigyorral. Szemében a győzelem csillogott.

-          Jól vagy? – kérdezte, bár a választ nagyon jól tudta.

Ti’ha igenlően bólintott. Jobban volt, mint valaha. Újabb tíz megszállóval végezhetett, és ez mindennél nagyobb örömöt okozott neki. Újabb elégtételt vehetett első családjáért.

-          Hány halottunk van? – jutott eszébe második családja.

-          Hat. Niel, Kharm, Opa’ka, Nermis, Ela és Gey.

Ti’ha szomorúan bólintott. Családja hat tagját veszítette el, amiért újabb elégtételt kell majd vennie. Nermis, mintha a nővére lett volna, Opa’ka, mint az apja. Na és Gey, a legjobb barátnője. Most halottak. Újra az ördögi kör elejére ért.

A legkisebb jel nélkül hat cardassiai komp emelkedett fel a hegyek mögül. Mire a bajoriak reagálhattak volna, mindegyik kilőtt egy-egy torpedót, ami gyors pusztítást végzett közöttük. A robbanások megcsonkított testeket repítettek széjjel. Talt és Ti’hat a légnyomás a földre vágta. Mikor a robbanások elhalkultak, mindketten meghallották a jajveszékeléseket, a kétségbeesett kiabálásokat. Néhány túlélő, akinek volt még elég ereje tüzet nyitott a kompokra. A pajzsok természetesen minden találatot elhárítottak.

Aztán transzporter sugarak jelentek meg a tábor különböző területein, cardassiai csapatokat hozva magukkal. Bosszúszomjasan vagy egyszerűen öldöklési vággyal vetették rá magukat a bajoriakra. Pillanatok alatt végeztek a harcolókkal, majd egyenként lepuffantották a robbanásban megsérülteket, mint valami állatokat. Némelyik még megjegyzést is tett.

Az utolsó két bajori túlélő közül Tal ugrott talpra először. Féktelen, elvakult dühvel, fegyverét maximális fokozatra állítva végzett három megszeppent cardassiaival, majd mikor a negyedik felé fordult haragja meglepetésbe csapott át. Aztán ez a meglepetés gyűlöletté avanzsálódott.

De a cardassiaiak megelőzték. Nyolc találat és két cardi halála kellett ahhoz, hogy végezzenek a fiatal Tallal. Végül az élettelen gyerek összecsuklott, s elterült a földön. Utolsó szava még érthető volt.

-          Szabadság. – e szóval távozott lelke is.

Ti’ha ekkor már talpon volt. Szóhoz nem tudott jutni, de késhez annál inkább. Eldobva a robbanásban tönkrement fegyverét majd előrántva ormótlan, de annál hatásosabb kését előugrott a komp mögül. Elképesztő sebességgel nekiugrott ellenségeinek.

A legközelebbi cardassiai neki háttal állt. Megragadta, a hátába szúrta a kést, majd szembe fordult megszeppent társaival. Az élettelen testet pajzsként használva védte ki a felé záporozó fézernyalábokat, közben megállíthatatlanul közeledett a cardassiaiak felé. Két újabb áldozata csuklott össze.

Ekkor lépett elé az az alak, akinek jelenlétén Tal úgy meglepődött. Ti’ha agyában hasonló érzelmek kavarogtak.

Gol Dukat önelégült vigyorral tornyosult fölé. Ő vezette a megszállást, s ő volt az ellenállók egyes számú célpontja. Most pedig itt áll Ti’ha előtt, egyetlen mozdulattal meg lehetne ölni.

De Ti’ha meg sem tudott mozdulni. A vér, életében először, megfagyott az ereiben. Csapdába csalták őket. Gol Dukat pedig személyesen vezette ezt a támadást. És senkit nem hagyott életben, mindenkit megölt. Az egész családja itt veszett. Ezen gondolatokra halálra rémült, összerogyott és csak sírni bírt.

Dukat értetlenül Ti’hara meredt, majd széttárta a kezét és hangosan felkacagott.

-          Látjátok? Még ez az ádáz vadmacska is a lábaim elé rogyott zokogni, amint meglátott! És a hadvezetés még meg meri kérdőjelezni a rátermettségemet, hogy le tudom verni az ellenállást! – győzelemittasan Ti’hara meredt – Itt a bizonyíték, itt zokog a lábamnál!

Dukat szavai csak most törtek át a Ti’hában dúló vegyes érzelmeken. A zokogás, a félelem, a bánat egy csapásra eltűnt, s nem maradt más, mint a gyűlölet. Hirtelen felegyenesedett, Dukat győzelemittasan csillogó szemeibe nézett. Aztán mikor látta, hogy a döbbenet, a félelem csillan fel szemüregeiben, Ti’ha az önelégült arcba köpött majd esküdt ellensége mellkasába nyomta a kést.

Dukat arca eltorzult a fájdalomtól, a döbbenettől, a félelemtől. Mellkasából kiálló késsel térdre zuhant, pont Ti’ha lábai elé.

-          Na most ki térdel kinek a lábai előtt? – kérdezte a halállal küszködő Dukattól.

Valamelyik katona magához térhetett, mert Ti’ha testébe egy fézernyaláb csapódott, ami a földre lökte. Dukat is elterült, fektében farkasszemet nézett a lánnyal, kinek szeméből még halála után sem tűnt el az öröm, amit a bajori rémálomból felébredve érzett.

Hosszú és eredményes életet!

Lobarn Kiledon egyszerű farmer volt a megszállás előtt. Nem volt se hatalma, se hatalmas vagyona. Most mindkettő volt. Bár ezért kollaboránsnak is hívták, és az utcán menve mindenki elé köpött. De őt legalább egy cardassiai sem becsmérli, nem küldik munkatáborokba, sőt, mindent megkap cserébe a segítségért. És bizony ezt élvezte. Jobban, mint bármi mást az életben.

Egyszer, még kiskorában találkozott az akkori Kai-jal, aki azt mondta neki, hogy sokáig fog élni, sokkal tovább, mint ő maga. Talán kétszáz évet is megél. Azt is mondta, hogy eredményes, sikeres lesz… egy darabig. De sokáig fog élni, lehet, hogy kétszáz évig is. És a Kai ritkán téved.

Sose volt még ennyire sikeres, mint az elmúlt öt évben.

A mai nap is szokványosan indult számára. Az ébredés után egy forró zuhany felfrissítette a testét, majd a borotválkozásnak állt neki. Ósdi, pengés borotvát használt, amit még apjától örökölt. Úgy vélte, ezzel művészibben lehet végezni e tevékenységet, mint egy fézerborotvával.

A borotválkozás után felöltötte hivatali ruháját, majd elfogyasztotta reggeliét, amit egyik rabszolgája replikált neki. Az étel szokásos bajori fogásból állt, de a tudat, hogy saját rabszolgája készítette el sokat javított a lassacskán már unott ízeken. Végül is nincs túl sok bajori, aki fajtársát, mint rabszolgát tartja. Olyan pedig végképp nincs, aki kettőt tartana.

Öt évvel ezelőtt zsákmányolta őket, a szomszéd föld lakójától. Fogadásból egy cardassiai megölte Kial férjét, majd munkatáborba akarta záratni a családot. Lobarn persze már az első pillanattól kezdve a nőre pályázott, így inkább megvásárolta őket rabszolgának. A birtokába került Kial és Niam, míg a harmadik lány, Ti’ha megszökött. Ekkor vesztette el jobb szemét.

Lobarn végigmérte az ágyat rendbetevő szolgáját. Kial Knel volt az idősebbik, vagyis Niam Knel anyja. A nehéz évek ráncokban tükröződtek vissza még mindig szép arcán. Hosszú, göndör, barna haját a vállára ejtve hordta. Teltkarcsú teste még mindig vonzotta gazdája tekintetét, bár az évek folyamán egyre inkább érdekelte a lánya.

Tekintetét a konyhába szorgoskodó Niamra fordította. A fiatal, tizenkilenc éves lány sokkal vonzóbb volt anyjánál. Karcsú teste, fejlet idomai rengetegszer megmozdították már Lobarn fantáziáját. Újabban ráadásul csak szűk, nem túl sokat takaró ruhákat csináltat neki, míg Kial esetében épp ellenkezőleg tesz. Persze ezt a nő is észrevette, s egyik nap, amikor Niam vásárolni ment, megfenyegette. Lobarn természetesen nem vette komolyan.

A reggelit elfogyasztva felállt, s elindult, hogy megkezdje napi munkáit. Az ajtó felé menet hirtelen ötlettel magához intette Niamot, majd mikor biztos volt benne, hogy az anyja nézi őket, megcsókolta a lányt. Aki természetesen nem ellenkezett, nem is tehette volna.

Mint ahogy Kial sem tehetett semmit. Ha Lobarn le akarna feküdni a lányával, akkor sem tehetne semmit. Ha megöli a gazdájukat, a cardassiaiak mindkettőjüket kivégeznék. Azt pedig egyikük sem akarta. Így hát kénytelen volt végignézni, ahogy Lobarn megcsókolja és végigtapogatja a lányát. Aztán, amikor a férfi távozott, fakadhatott sírva.

Lobarn jókedvűen ment végig a Terrok Nor lakógyűrűjének folyosóin. A csók meglehetősen kellemes volt, ezért elhatározta, hogy este a magáévá teszi a lányt. És az anyja végig fogja nézni, akár tetszik neki, akár nem. Talán még be is vonja.

A promenádra érve bement a bárba, ahol szokásos helye most is szabadon volt. Letelepedett hát a söntéspult mellé. Quark, a ferengi csapos egyből ott termett előtte.

-          Mit hozhatok? – kérdezte udvariasan.

-          Quark, ezt öt éve minden áldott nap megkérdezi tőlem, és én minden áldott nap csak annyit mondok, hogy a szokásost. – válaszolt kicsit sem ingerülten.

-          De ha nem kérdezném meg, biztos mást kérne. – mondta Quark vigyorogva miközben Lobarn elé tette az italát.

-          Egyszer kipróbálhatnánk. – belekortyolt a kék színű folyadékba.

-          Talán, majd egyszer. – azzal Quark otthagyta.

Lobarn most először érezte, hogy valami nincs rendben az állomáson. Quark megismerkedésük óta fordított neki úgy hátat, hogy nem látta a szemében az este is esedékes betérésének profitját. Ráadásul az a sokat sejtető pillantás, amivel a ferengi akkor jutalmazta meg, amikor elhagyta a bárt, szinte halálra rémítette.

A promenádon sétálgatva feltűnt neki, hogy szinte minden mozdítható eltűnt. Mindenütt bajori munkások csellengtek céltalanul. Utána gondolva Lobarnnak feltűnt, hogy Quarknál sem volt túl hatalmas tömeg.

Ekkor esett le, mi az, ami már a promenádra lépése pillanatától zavarta. Egy cardassiait sem lát. A kordont is felbontották. Mi történt itt az éjszaka?

Megszaporázta lépteit, hogy minél előbb az irodájába érjen. Útközben sem találkozott cardassiaiakkal, de reménykedett benne, hogy csak az állomás egyik pontján gyülekeznek. Lehet, hogy lázadás tört ki? Tette fel a kérdést Lobarn magának.

Az irodájába érve a döbbenet fokozódott. Mindent elvittek, a személyi számítógépét, a ruháit, az iratait, a feljegyzéseit. Teljesen kifosztották. Még az íróasztalát is meglovasították.

A falba épített képernyő működésbe lépett, Gol Dukat arca jelent meg.

-          Kedves Lobarn Kiledon! Bizonyára feltűnt, hogy az állomást elhagyták a cardassiaiak és minden használhatót elvittünk. Sajnálom a személyes dolgait, de magának már úgysem lesz rá szüksége. – kárörvendően felnevetett – Mint látja, elég rosszul viselem, ha egy bajori a lányomat kívánja meg. Azt pedig még jobban, ha ennek a bajorinak a rabszolgájának a lánya megpróbál megölni. – pillanatnyi szünetet tartott – Most bizonyára azon töpreng, hogy próbálhatott merényletet elkövetni ellenem Niam. Ez is azt bizonyítja, mennyire nem figyelt oda soha a szavaimra. Nem azt mondtam, hogy a rabszolgája, hanem a rabszolgájának a lánya, vagyis Niam testvére. Persze, gondolom magának ez túl bonyolult. – újra felnevetett ezúttal gúnyosan – Szóval, öt héttel ezelőtt Ti’ha Knel mellkason szúrt, de ne aggódjon, jól vagyok. Ő azonban meghalt. Úgy gondoltam ezt jobb, ha megtudja. Ja és persze… ezt az üzenetet Kial és Niam is látja, tehát azt javaslom, ne menjen haza. – újabb kacaj tört ki belőle – Nekik üzenem, Ti’ha hősként, a bajorét halt meg. Nos Lobarn, gondolom, most már tudja, hogy hiba volt lefeküdni a lányommal… persze nekem is hiba volt ide hozni őt, de… engem eléggé bűntett a feleségem, magát meg én. Viszlát, Lobarn, éljen soká, mint kollaboráns. – a monitor elsötétült.

Lobarn elsápadva nézte végig az üzenetet. Szája taplószáraz lett, torkában hatalmas gombóc formálódott. Szédülni kezdett, de nem esett össze. El kell hagynia a Terrok Nort, vagy, mint kollaboránst kivégzik, vagy munkatáborokba zárják, vagy a fene tudja.

-          Ez csak egy rémálom. – nyögdécselte.

Sarkon fordult, de menekülni már nem tudott. Odoval, az alakváltó biztonsági főnökkel találta szembe magát. De ő a cardassiaiaknak dolgozott, vagyis ő is kollaboráns. Lehet, hogy azért jött, hogy kimentse innen?

-          Ó Odo, halálra rémisztett. – lihegte.

-          Azt nem csodálom. – mondta Odo érzelemmentesen – Lobarn Kiledon, letartóztatom a bajor ellen elkövetett bűnei miatt.

-          De hát… de… maga is a cardassiaiaknak dolgozott… – hebegte.

-          Lehet, de én nem vagyok bajori. Kettő, én az állomás lakóit szolgáltam, a bajoriakat is. Az már csak az élet fintora, hogy akkor épp a cardassiaiak irányították, így a törvényeik megvédték. De mostantól kezdve a Föderáció irányítja a Deep Space Nine-t.

Azzal evezette a megzavarodott Lobarnt, aki egy pillanat alatt nyerte hatalmát, és ugyanilyen rövid pillanat alatt el is vesztette.

A Kainak igaza volt. Eredményes, sikeres lesz egy ideig, de kétszáz évet is megélhet… egy bajori munkatáborban.

S a Rémálmoknak

soha sincs VÉGE!